Az outdoor sportok elsősegélynyújtásának környezeti kihívásai
Bevezető
Gyakran azért szeretünk a társadalmak szorosra szőtt szövetétől bizonyos távolságot venni a természet irányába, hogy megélhessük a szabadság egy magasabb fokát, az integritás kiterjedt, saját dimenzióit. Mindazok mellett, hogy ez pótolhatatlan szépséget ad számunkra, hordozza egyben azoknak a veszélyeknek az összességét, amitől óvva bennünket, kialakultak az elhagyni kívánt társadalmi védőhálók.
Fentiek miatt tehát minden túraszervezésnél, legyen szó trekkingről, via ferrátáról, szikla vagy hegymászásról, esetleg expedíciókról, mérlegelni kell azt, hogy adott területen az ön és társgondoskodás képességének milyen skilljeit kell, hogy birtokoljuk, beleértve az elsősegélynyújtási ismereteket is.
Fel kell mérnünk, milyen távolságok és milyen terepviszonyok között mozgunk majd, valamint milyen lehetőségeink vannak a segítségkérésre vagy segítségnyújtásra. Kvázi mindig tervezzünk menekülőutat, hogy ne a véletlenszerűen kialakult, esetleg potenciálisan kaotikus helyzetben kelljen improvizálni.
Természetesen nem mindegy, hogy egy fél napos mászásra indulunk a budai sziklákhoz, vagy egy több hetes expedícióra olyan közegbe, ahol még térerő sincsen. A kettő között látható spektrum pedig igen széles, ezért nincsenek standard megoldások és nincsenek mindig használható és mindig kifogástalan praktikák. Az ismeretek és információk morzsáiból kell indulás előtt tudatosan mérlegelnünk azt, hogy mire számíthatunk, és mire lesz vagy lehet szükségünk; továbbá ezek tekintetében milyen tudatos és ésszerű kompromisszumokat hozhatunk meg (lásd később: súly/felszerelés). Éppen ezért minden esetben más felszerelés, más elsősegélycsomag és más gondolkodásmód kell, beleértve a tudatos kockázatvállalás mértékének mérlegelését és konszenzuális elfogadását is.
Pontosan ezek miatt elengedhetetlenül fontos az elsősegélynyújtás olyan jellegű ismerete, mint a tájékozódás vagy épp a kötéltechnikáé bizonyos területeken, mert néha órákra, napokra egyedül önmagunkra vagy a társainkra utalva maradhatunk.
Noha minden bizonnyal sokan meg vagyunk róla győződve, hogy mivel még nem ért bennünket baleset, vagy csupán elhanyagolható esetben, elhanyagolható súllyal, ezért a túráink tervezése és felkészültségünk megfelelő; mindazonáltal sajnos ez egy szomorú kognitív torzítás, ami a hibás működéseket erősíti meg. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a döntéseink és tervezéseink kis százalékban befolyásolják a túra kimenetelét, de mint a későbbi statisztikákban láthatjuk, a hegyi balesetek 41% százalékáért az eltévedés és rossz tervezés a felelős (23 vs 18%). Így ennek tükrében érdemes mérlegre helyeznünk a tervezéssel kapcsolatos egyéni felelősségünk fokozott súlyát és az esetleges tervezési nagyvonalúságainkat, valamint rizikóbecslő algoritmusok (lásd később) használatának hiányosságait.
Mentőerők elérhetetlensége
Minél távolabb kerülünk a kultúránktól és minél inkább lemállik a civilizációs máz, annál inkább szem előtt kell tartanunk azt a gondolatot, hogy az itthoni megszokással szemben nem lesz elérhető mentőerő egy telefonhívás nyomán 15 percen belül.
Ennek több oka is lehet, például sok területen nem is működik európai jellegű szervezett mentés, hanem a törekvések csak arra irányulnak, hogy a sérültet valakik, valamilyen módon – jellemzően önkéntesek – elszállítsák a kórházba. Természetesen ennek számtalan rizikója lehet, a bizonytalan elérhetőségtől a kiszámíthatatlan kiérkezésen át a szakmaiatlan vagy leginkább semmilyen irányelvet nem respektáló ellátásig és szállításig bezárólag.
Lehetséges, hogy mi vagyunk olyan speciális terepen, ahol a mentés nehézkes vagy éppen külső erők számára nem megoldható. Ilyen területet a Kaukázusban sokat láthatunk, ahol a magasból, – egy trekking csúcs kapcsán is – a mentést a környezetben összeverődött laikusok szervezik és bonyolítják addig a pontig, ameddig a hivatásos szervek autókkal vagy szamarakkal fel tudnak menni.
Környezeti viszonyok támasztotta kihívások
Hiába van éppen jól szervezett mentés, adott esetben jól szervezett hegyimentés egy területen, ha a környezeti viszonyok ezt nem engedik megvalósulni. Viharban, sötétben, nagy szélben sok esetben nem repülnek helikopterek és a mentés gyalogosan a hegy lábától indul hosszú órákat, vagy akár napokat is igénybe véve. Erre az időre természetesen önmagunkra vagyunk utalva.
Persze előfordulhat az is, hogy a lavinaveszély, az éjszaka vagy a vihar nagysága miatt a mentés nem ítélhető biztonságosnak, ezért napokig el sem tudnak indulni a mentők. Tovább fokozza ezeket a nehézségeket, hogy ha olyan területen járunk, ahol a mentés nem professzionálisan szervezett és felkészült. Márpedig Európán kívül a világ jelentős részében erre kell számítanunk, tehát nem megfelelő felkészültséggel egy egyszerű lábszártörés is tragédiákat hordozhat magában.
Ehhez a gondolathoz tartozik még az eltévedés, vagy ha nem tudunk pontos pozíciót megadni a mentőerők számára. Minden évben történnek tragédiák olyan módon, hogy a mentést kérővel bár fel tudják venni a kapcsolatot, de a megromlott látási viszonyok miatt, vagy a bizonytalan pozíció kapcsán nem, vagy csak későn találják meg a mászókat. Ezért is elengedhetetlen előre tisztázni a túra útvonalát, honnan indultunk és hová megyünk, valamint a menedékházakban ezeket bejegyezni, valamint navigációs applikációkat használni a pontos nyomvonal követésére és a saját pozíció pontos ismeretére.
Nincs más, aki segítsen
“Egy szép napon szóltak Mindenkinek, hogy akadt egy fontos feladat, amit sürgősen el kell végezni. Mindenki biztos volt benne, hogy Valaki megcsinálja. Bárki megcsinálhatta volna, viszont Senki se csinálta meg!
Valaki dühös lett emiatt, mivel ez Mindenki dolga lett volna. Mindenki úgy gondolta, hogy Bárki megcsinálhatná, és Senki nem vette észre, hogy Mindenki kerüli a munkát.
Végül Valaki lett, akit Mindenki okolt, amiért Senki nem végezte el azt a feladatot, amit Bárki elvégezhetett volna…”
Jusson eszünkbe, hogy akár egy trekking túrán vagyunk, akár magashegyek között mozgunk, gyakran vannak olyan területek, ahol senki nincs körülöttünk, aki segíteni tudna, elsősegélyt nyújthatna, így csupán magunkra, a felszereléseinkre és a velünk együtt mozgó partnerek szaktudására számíthatunk. Míg egy forgalmas területen mindig lesznek körülöttünk emberek, akik bár talán nem proaktivitásuk, de érdeklődésük miatt a mentésbe delegált feladatok által (mentőhívás, fej fogása stb.) bevonhatók., addig sok területen csak a csapatunk lesz, rosszabb esetben egy áldozat egy ellátó felállásban, ami mindenképpen kompromisszumra készteti majd az elsősegélynyújtót.
Objektív veszélyforrások
Értelemszerűen minél kitettebb területen járunk, minél jobban távolodunk a komforttól, annál inkább nő a természet rejtette veszélyek megjelenésének a valószínűsége, amire számítanunk kell. A szubjektív veszélyek elkerülése érdekében természetesen sokat tehetünk, de az objektív veszélyekkel valamilyen szinten minden területen szembe kell néznünk. Fel kell mérnünk, hogy az adott területen mik lehetnek azok (pl. kőhullás, látási viszonyok romlása, magasság, lavinaveszély, villámlás) és milyen stratégiával kerülhető el legnagyobb valószínűséggel a veszély (indulás fagyban, napsütötte területeken hajnalban való átkelés stb.).
Kompromisszummedicina
Az elsősegélynyújtás még komfortos közegben is priorizálásokat és sok esetben kompromisszumokat igényel, míg ilyen nonkomform helyzetekben néha nagyon nehéz eldönteni, hogy mi lehetne a legjobb megoldás vagy ellátási sorrend. Ezért elengedhetetlen, hogy előre betanult algoritmusok szerint tudjunk gondolkozni és működni, hogy adott esetben stresszhelyzetben is megfelelő ellátást kaphasson a beteg.
A priorizálásunkat mindig kockázat/ haszon elven kell mérlegelni, ami azt jelenti, hogy felmérjük az adott helyzetben és ellátási láncszemben várható és potenciálisan megbúvó kockázatot és azt összevetjük az ettől elvárható nyereséggel. Ez a fajta attitűd már a felkészülés során meg kell, hogy valósuljon, hiszen például sokkal praktikusabb lenne egy baleset esetén, ha óriási elsősegélycsomag lenne nálunk, amiben bármi fellelhető, azonban ez a nyereség egy kicsi, praktikus csomaggal szemben sokkal kisebb, mint amekkora veszélyt hordoz magával a súly és helytöbblet. Másik példaként említeném a magasból esett, hason fekvő, eszméletlen sérültet, akinél természetesen felmerül a gerincsérülés valószínűsége, de összevetve az óvatos mozgatásból következő valószínűtlen másodlagos gerincvelői sérülés veszélyét az aktuálisan valószínűleg meglétvő légúti elzáródással, ami nagyon gyorsan halálhoz vezet, a mérlegelés eredménye egyértelműen a mozgatással elért légútfelszabadítás felé dönti a mérleget.
Mindezek tükrében kénytelenek vagyunk állandó rizikóbecslére átállítani az agyunkat elsősegélynyújtási kérdésekben, tehát a határozott igen- nem, fekete-fehér oppozíciók helyett spektrumokban, valószínűségekben és kockázat/ haszon arányokban gondolkoznunk.
Egészségügyi vészhelyzetek időmenedzsmentje
Az egészségügyi állapotban hirtelen bekövetkező változások, balesetek – főleg idegen helyen, hegy és sziklamászás közben – mindig riasztóak, a tünetek előtérben állnak és sokszor az idő előrehaladtával exponenciálisan romlanak. Itt, az elején szeretnék bevezetni egy, a mentèsből adaptált fogalmat, az időfaktort. Az időfaktor a konvencionálisan mérhető időt a kórkép zajlásdinamikájához igazítja, annak súlyossága szerint. Így egy akut légúti elzáródás vagy újraélesztés sokkal magasabb időfaktorú folyamat, mint egy fájdalmas, de potenciálisan nem életveszélyes vesegörcs.
Minden esetben, amikor elsősegélyt nyújtunk, beavatkozásokat vagy cselekvési sorrendet priorizálunk, időfaktor alapú gondolkodásra kell állítani az agyunkat. Nem tudunk és nem is szükséges egyszerre mindent megtennünk, az első lépés egy prioritási rendszer felállítása és minden döntés egy kompromisszum kell, hogy legyen az idő és kórkép súlyosságának tengelyén.
A legelső döntéshozatali pontunk értelemszerűen, ezt nulladik lépésnek szoktuk nevezni, hogy a helyszín biztonságos-e? Hiába eszméletlen vagy halott a társunk, ha folyamatosan közvetlen életveszélyben vagyunk, az első lépés a kimentése még annak árán is, hogy esetleg időben később kezdünk újraélesztést vagy másodlagos sérüléseket okozunk vagy magát az ellátást késleltetjük. Nem várhatjuk el természetesen, hogy hegyen és sziklán minden esetben biztonságos környezetet tudunk kialakítani, de itt is tudunk egészséges kompromisszumot hozni a biztonság és a beavatkozási igény sürgőssége között. Ha mi magunk is megsérülünk, még kevésbé tudunk segíteni, de növeljük az ellátandók számát.
Nulladik lépésben döntsünk el tehát, hogy mobilizálni kell-e az áldozatot vagy a helyszínen állunk neki az ellátásnak. Miközben mérlegelünk, gondoljunk arra is, hogy egy kényelmesen körbejárható sérültet sokkal könnyebb lesz ellátni és a mobilizálás ideje talán többszörösen visszanyerhető azzal, hogy mindent gyorsabban fogunk tudni a beteg körül csinálni. Fontos lépés a potenciális veszélyek bekövetkeztének a valószínűségét és azok egészségre gyakorolt ártó hatásának szorzatát felmérni. Például: a villámcsapás egész komoly ártó aktus az emberi test részére, de tiszta időben a bekövetkezése viszonylag valószínűtlen, tehát a kettő szorzata alacsony lesz, így nem indokolja például egy olyan sérült mobilizációját, ahol az esetleges gerinc sérülés valószínűlege felmerül és egyéb veszélyforrás nincs jelen. Az állandó kőhullás egy nem védett helyen azonban az alábbi helyzetet teremti a fenti beteg példáján: Felmerül a gerincsérülés valószínűlege, aminek a halálozása azért viszonylag csekély, nem beszélve arról, hogy a gerinc vagy csigolyatörès áldozata a mozgatástól sokkal ritkábban lesz gerincvelő sérült, mint azt feltételezik. Itt tehát van egy kvázi alacsony kockázat a sérültre nézve. Ezt, ha összevetjük azzal, hogy bármelyik pillanatban bármelyikünket elsodorhat egy tíz kilós zuhanó kőtömb (pl. Eiger dèlután) és a közelben van védett objektum, úgy a mérleg nyelve egyértelműen azt fogja nekünk mutatni, hogy mobilizáljuk a sérültet, az ő és saját védelmünk érdekében egyaránt, elkerülve a nagy valószínűséggel bekövetkező további sérüléseket, vállalva ezzel azt a kvázi kis rizikót, hogy az áldozat szekunder sérüléseket szenved.
Amennyiben azonban egy nagy artériás vérzést látunk, amiben percek alatt meg lehet halni, de percek alatt el is lehet állítani úgy, hogy a beteg mobilizálható legyen, egyetlen esély a helyszíni rapid, definitív terápia megkísérlése. Hasonló módon kell tehát minden kritikus helyzetben gondolkoznunk, az érzelmek és félelmek háttérbe szorítása mellett. Szükséges továbbá a terápiás döntéssorozat meghozatala is, hogy mi mennyire akut és mennyire halasztható. Például a fenti esetben az artériás vérzés ellátása prioritás, ezt követően egy kvázi biztonságos helyszínre mobilizálni az áldozatot, majd ott a további pl. sebkötözèseket, törèsrögzítèseket ellátni. Amennyiben a biztonságos helyszínt megteremtettük, a helyszínt ellátásra alkalmassá tettük, utána kezdődhet egy szisztematikus sèrült ès/vagy abcde vizsgálat
Mentési lánc
Mentési láncnak hívjuk azt a struktúrát, ami a balesetet szenvedett vagy belgyógyászati kázus miatt ellátást igénylő ellátandót a definitív ellátás helyszínére további állapotromlás nélkül, vagy annak megelőzésére tett elérhető és legadekvátabb beavatkozások mellett (legtöbbször a kórház) juttatni képes. Értelemszerűen itt is mint minden lánc esetén egyetlen láncszem gyengesége vagy hiánya súlyos, adott esetben kritikus következményekkel járhat.
Láthatjuk, hogy a mentési lánc alapján az elsősegélynyújtó lesz az a személy, aki az egész ellátásban a legnagyobb terhet viseli a vállán. Nem csak azért, mert a láncnak több szeméért is felelős, hanem azért is, mert a gyakorlati ismeretei és érzelmi bevonódottsága miatt legtöbbször fokozottan nehéz helyzetet kell kezelni úgy, hogy az ellátók és ellátandók aránytalanságra általában fennáll. A lánc az alábbi szemekből áll:
– Felismerés: Könnyű azt gondolni, hogy ki ne ismerné fel a bajt? Miért is kapott külön láncszemet ez a pont? Hát talán azért, mert a statisztika azt mutatja, hogy mégsem olyan könnyű felismerni a helyzeteket. Persze amikor elsősegélynyújtásra gondolunk, mindig azt hisszük, hogy egy szikláról leesett sérültet találunk, vagy a szemünk előtt visz el valakit a lavina stb. De, – noha ezek is megfelelő számban reprezentáltak – a legtöbb esetben vacillálnak az emberek, hogy mi is történt, van e egyáltalán akkora baj, amiért a következő láncszemre kell lépni? Más esetben pedig teljesen feleslegesen riasztják a mentést. És ezek sokszor jogos kérdések, hiszen nem mindig és mindenért kell lefújni a túrát, mert akkor nem mennénk sehová, de épp így komoly következményei vannak, ha egy törést bagatell rándulásnak gondolunk és nem kezdjük ellátni, vagy ha egy magashegyi agyödémát egyszerű fáradtságnak vélelmezünk, annak letális következményei lehetnek. Ezért fontos az elsősegélynyújtás és az élettani alapok ismerete, hogy egyáltalán felismerjük, hogy szükséges e tovább lépnünk vagy folytathatjuk a túránkat.
– Segélykérés: Szintén egy elhanyagolhatatlan és előre tudatosítást igénylő kérdés. Fontos tudnunk nem csak azt, hogy dedikált kivételektől eltekintve (például lavinaáldozat kevés ellátóval) a segítségnyújtás adekvát megkezdése előtt érdemes segítséget hívni, vagy hívatni, adott esetben magunk mellé tett kihangosított telefonnal az ellátással szimultán. De azt is fontos tudni, hogy ahol vagyunk, milyen módon tudunk segítséget kérni. Mindig tájékozódjunk az adott területen a hegyimentők és a speciális mentők elérhetőségéről, mert sokszor a megszokott 112 helyett egyéb számon közvetlenül elérhetőek. El kell mondanunk elsőként, hogy hol vagyunk, fontos, hogy be tudják azonosítani az EGZAKT helyzetünket. El kell tudni mondani vagy a GPS koordinátákat, vagy hogy honnan hová tartunk és melyik úton vagyunk, milyen környezeti jellemzők vannak köröttünk. Adott esetben egyéb jelzéseket is alkalmazhatunk. Ezt követően mondjuk el a nevünket és elérhetőségünket, majd a beteggel és eseményekkel kapcsolatos releváns részleteket. Fontos tudni, hogy fennáll e egyéb veszélyforrás, hány sérült van és ők milyen állapotban vannak.
Abban az esetben, ha nem tudunk telefonon segítséget kérni a nemzetközi SOS .-. vagy alpesi vészjelzést (egy perc alatt 6 jelzés, majd egy perc szünet, tízszer ismételve) adhatjuk le fény vagy hangjelzéssel. Utóbbiakra csak akkor adjunk választ, ha tudunk is érdemben segíteni (egy perc alatt 3 jelzés, majd egy perc szünet).
– Elsősegélynyújtás: Tulajdonképpen ez a könyvünk fő témája
– Mentőellátás: Ezt már a helyszínre érkező szakemberek végzik, akiket tájékoztatni kell a helyszínen észlelt veszélyekről a baleset körülményeiről, az időkről és az általunk tapasztalt benyomásokról, valamint ellátásunkról.
– Szállítás: Szintén a mentőszolgálatok feladata legtöbbször, mindazonáltal megjegyzendő, hogy bizonyos területeken eddig a láncszemig a miénk a felelősség, hiszen ahol a mentőerők nem elérhetőek, ott mindezekről magunknak kell gondoskodnunk.
– Kórházi ellátás
Sürgősségi alapgondolatok
Az elsősegélynyújtás helyét meghatározza az a gondolat, hogy épp annyira van szükség rá, mint mászásnál a kötélre és a biztosító eszközre. Tulajdonképpen, amíg minden rendben van a mászásnak ezek elhanyagolható eszközei, hiszen nem segítenek a mászásban. Akkor van rájuk szükség, ha valami balul sül el és beleesés történik. Akkor hirtelen nagyon felértékelődik a jelenléte. Épp ez a helyzet az elsősegélynyújtással is, hogy jól megvagyunk nélküle, de ha hirtelen elő kellene húzni a zsebünkből, amit üresen találunk, akkor égető hiányként mutatkozik. Ezért tudatosan trenírozni kell magunkat, a skill készségeinket ERC ajánlás szerint évente frissíteni, hogy egy potenciálisan szükséges ellátásba érdemlegesen be tudjunk vonódni.
Mint már említettük, a helyszínek és megoldások soha nem sterilek, feketék- fehérek és egyértelműek. Sok jó megoldás és sok kompromisszum lesz, amire szükségünk lesz és ezeket a mérlegeléseket egyenként nem fogjuk tudni elvégezni, ha nem rendszerszemléletben gondolkozunk és nem minden esetben cost benefit alapon, ami azt jelenti, hogy mindig mérlegelnünk kell, hogy mit nyerhetünk és mit veszíthetünk egy beavatkozás elvégzésével vagy épp elmaradásával. Nem szabad egy-egy ponton sokáig időznünk, progresszíven kell fellépnünk az esetleges állapotromlás elkerülése érdekében.
Fontos axióma, hogy csak azt, amit kötelező, semmit, ami nem szükséges! Vagyis mindig azt vizsgáljuk csupán, aminek van terápiás vagy a betegség lefolyását befolyásoló konzekvenciája és csak olyan beavatkozásokat végezzünk, amitől hasznot remélünk. Mindezeket azonban protokolláris sorrendben, célszerűen hiánytalanul el kell végezni. Példának okáért magasból esett mászó esetén felesleges a beteget oldalra fordítani egy gerincvizsgálat céljából, hiszen, ha tapasztalunk is eltérést, nem tudunk vele mit tenni és ha nem tapasztalunk sem tudjuk kizárni a gerincsérülést, tehát a baleseti mechanizmus miatt mindenképpen annak tekintjük és amennyire lehetséges törekszünk az immobilizálásra (természetesen nem az ABC terhe ellenében).
Elsősegélynyújtóként nem tehetjük meg, hogy azonnal belezuhan a fókuszunk a sérültbe és a sérüléseibe, mindig távolról induló helyszín és betegvizsgálatot végzünk, aminek elengedhetetlen elemei a delegálás és a helyzetértékelés. Fel kell mérnünk, hogy a helyszín mennyire biztonságos és milyen veszélyeket rejt magában, ezáltal dönteni az ellátás menetéről. Célszerű az ellátást nem konszenzuális alapon végezni, hanem a legkompetensebb (sokszor ez nem tudott, tehát érdemes rákérdezni) elsősegélynyújtónak kell megkezdeni az ellátást. Ne felejtsük el, hogy attól még, hogy valakinek van egészségügyi, akár orvosi végzettsége, lehet gyakorlatlan az elsősegélynyújtásban, míg egy elsősegélynyújtó talán nem ért például radiológiai kérdésekhez, de a lényeges információk sok esetben jobban bevésődöttebbek nála. Ezért mindig ki kell jelölni, legtöbbször önkijelöléssel, az ellátás szervezőjét. Nyilván, ha egyedül vagyunk ez egyértelmű, egyéb esetben azonban fontos meghatározni a funkciókat. Az ellátás szervezője meggyőződik a helyszínről, vizsgálja a beteget és delegálja a feladatokat, többek közt a mentőhívást is. Tehát ő sokkal inkább kívülálló szervező, vizsgáló, aki hogyha elveszíti a fókuszt és csak a beteggel kezd foglalkozni, maga az ellátás válik darabossá és szétesetté.
Végül pedig a protokollaritás kérdése kell, hogy alapelv legyen, ugyanis stresszhelyzetben általában csak a rutinok működnek, a kognitív képességeink legtöbb esetben beszűkülnek. Ennek tudatában tehát pontos, előre meghatározott sorrendiség, jól definiált ellátási és vizsgálati lánc az, amit követnünk kell, hogy mindig legyen egy mentális kapaszkodónk ez ellátás struktúrájának uralása céljából.